Talán nem szükséges tovább idézni önmagunk látszólagos elvesztésének körülményeit, hiszen oly sokszor hallottuk már, hogy megfosztottak bennünket multunkról, megtagadták jövőnket. A tettesek névsora hihetetlenül hosszú. Egyben megegyeznek: mind elpusztításunkra törekenek, csak a végrehajtás tervei változnak.
Amikor a végre bekövetkezett ébredésünk hajnalán körülnézünk, mindig egy-egy ilyen útunkba vetett kőbe botlunk bele, s minden igyekezetünkkel, erőnkkel ennek eltávolítására törekedünk. Ezen munkálatok közben eltöltött idő látszólagos ellenségeinktől való megszabadulására fordítva megfoszt bennünket önmagunk bővebb ismerete felé irányuló teendők elvégzésétől. És ami a legfontosabb: megfoszt bennünket Isten központú gondolatvilágunk békéjétől.
Néhány példa:
Jobban ismerjük ószövetségi népek ügyes-bajos dolgait, mint saját hagyományainkat, s fontosabbnak tartjuk mindezt ilyen sorrendben átadni gyermekeinknek annak ellenére, hogy az előzőben emberi okoskodás eredménytelen volta, a másikban Isten központú életünk megalapozása a cél és elérhető eredmény. Hasonlítsuk össze: hányszor ejtjük ki egy-egy ószövetségi nép nevét és hányszor ejtjük ki a szót: magyar? Beszélünk minden másról, csak magyarról nem.
Beszélünk népeinkről is, mint őseinkről, de mindezek szülőanyját, a magyart felejtjük.Elfelejttették velünk mag-nép voltunkat, hiszen tudták, hogy népünk Isten kezében melengetett mag volta legyőzhetetlen még akkor is, amikor ez a Mag-nép nem vetélkedik senkivel, nem küzd senki ellen, csak ad. Adja tovább Istentől kapott kincseit, a lélek gyümölcseit.
Nemcsak népeink nevével cseréljük fel a magyar nevet. Ha más nevet nem találunk hirtelen, akkor népről beszélünk. Erről már sokszor írtam: népi hímzés, népi tánc, népmese, néphagyomány, stb. és nem azonosítjuk ezt a népet önmagunkkal, a magyarral. Ez a folyamat már Anonymus Gesta Hungarorumával érhető tetten, de ki tudja hol és mikor kezdődött. Figyeljük meg:
BORSOD
„Mikor így gyökeret vertek, akkor az ott lakók intelmeire közös elhatározással kiküldték erős csapat élén Böngér fiát Borsot a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig, s alkalmas helyen emeljen várat az ország őrizetére.
Bors pedig, miután elbocsátották, jó szerencsével nekivágott a dolognak, és a nagy számban összegyűjtött parasztsággal a Boldva vize mellett várat építtetett; ezt az a nép Borsodnak hívta azért, mivel kicsiny volt. Bors még összeszedte túszul a lakosok fiait, és felállította a mezsgyéket a Tátra hegyein, aztán visszatért Árpád vezérhez.
Visszatérte nagy örömöt keltett a vezér udvarában. A vezér pedig jeles cselekedetéért abban a várban ispánná tette, és egészen reá bízta, hogy annak a résznek viselje gondját.”
Az az őslakos, műveltségalapító nép Anonymusnál névtelen maradt, s folytatódik így mai napig is.
Addig, amíg a magyar önnön magyarságát nem tudja, nem akarja, nem meri felismerni, szélmalomharcot folytatunk a világgal.
Magyarok vagyunk.
Magyarország magyar népe vagyunk.
A magyarok Jóistene kegyelméből a világ fennmaradt ősnépe.
Magyar nevünk, nyelvünk, történelmünk Istennel kezdődik.
A magyar őrzi ősemlékeiben, nyelvében, műveltségében, sőt örökletes egységeiben is Isten tudatát, a hozzá való ragaszkodást. Ezen Istenhez tartozást nyelve szerkezetébe, legendáinak szövegébe építve hordozza és példájával mutatna útat a világnak is.
Ég szavunk Istent jelent: Ég áldjon!
Egy szavunkkal az Ég magaslatából a föld felé hajló Teremtő érint bennünket.
Ige: Isten szava, mely a teremtés maga.
Igaz: az Ég szent ereje, tulajdonsága. Fény.
Ezt az égi fényt hordozzuk mi, Isten nevét viselő mag nép, s hivatásunk e fényt átadni a sötét világnak. De amikor csak a buktatókat látjuk és sötét indulatokat dajkálunk: a sötétséget növesztjük csupán.
Emlékezzünk csak Jézus szavaira:
“…Hanem keressétek először az Istennek országát és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak néktek.” (Máté 6:33) E mondat részletezéséhez záró gondolatként még figyelmünkbe ajánlom a következőket: (Máté 5:43-44)
Istent kereső útunk során Atyánk önmagunkkal ajándékoz meg bennünket, fényében a sötétség látszólagos hatalma megtörik, helyét átveszi a Vele való szent kötelék, mely ebben a magyar szóbokorban nyilvánul meg.
szer – szeret – szerez (teremt).
S Őt a Tőle való örökségen: magyarságunkon keresztül érhetjük el. Megtörténtekor eszmélünk arra is, hogy mindig velünk volt…
Hogy örökre emlékezetünkbe véssük:
Magyarok vagyunk.
Magyar Istenünk az Ég Ura.
Édes hazánk Magyarország,
magyarul beszélünk,
bölcsőnk a Kárpátmedencében ringott.
/Tomory Zsuzsa/
