Drága Honfitársaim!
Drága Magyar Testvéreim, határokon innen és túl!
Drága Barátaim, más vitézlő nemzetek Fiai!
Mélyen tisztelt Nagyvilág!
Ünneplőbe öltözött lélekkel, szívünkben édes-bús érzésekkel gyűltünk össze ezen a megszentelt napon – mert a Költő hazatért! A magyar szabadság Apostolának porhüvelye 166 évnyi távollét után végre hőn szeretett hazája földjébe került, hogy örökre megpihenhessen.
Halhatatlan lelke azonban mindig is velünk maradt. Örökmécsként világított nemzetünk előtt, a megpróbáltatások legsötétebb óráiban is. Erőt adott, irányt mutatott, s a reményt táplálta, bármi történt is e bő másfél évszázad során velünk.
A költőóriás, a lánglelkű hazafi örökösei vagyunk mind, akik, bár csak egy szikráját is – de őrizzük a szelleme által gyújtott, égig érő máglyának. Mindaddig halhatatlan lesz ő, míg csak él magyar a Földön, aki őriz e pusztába rakott világítótoronyból egy lángocskát. De elvész a magyarok hazája, ha már nem lesz, ki éltesse Petőfi Sándor szellemét.
A magyar róna gyermeke ő. A folyamtól folyamig nyúló síkságé, mely ugyan egyformának tűnik, míg ellát a szem – de éppen ezért, nagyon messze láthat az a szem. Századokra előre, a jövőbe és századokra vissza, a múltba. Látja a viskókat és szemléli a palotákat. Érti és értékeli a világot, ami térben és időben, természetben és társadalomban körülöleli őt.
A róna őszinte. Ha süt a Nap, akkor perzselnek sugarai. Ha tél van, akkor csikorog a fagy. Ha szél fú, akkor vihar haragja dühöng a riadt föld felett. A pusztai ember pedig olyan, mint szülőföldje. Ha szeret, tiszta szívből szeret. Nem számol, nem mérlegel, csak ad. Mint a Jóisten. A róna fiának azonban végesek a lehetőségei. Csak abból adhat, mit ő maga is megkapott Istenétől. De biztos lehetsz benne, ha szeret Téged, elfelezi Véled utolsó falás kenyerét, utolsó kortyintás borát is. Rád teríti viharvert subáját, hogy Te ne fázz, ha támad az orkán. Feláldozza Érted életét, ha úgy kívánja a sors – ahogyan érte is gondolkodás nélkül halálba mennek komondorai, kuvaszai, vagy épp pulijai, kik a nyájat, a jövőt védelmezik. Teszi ezt megalkuvás nélkül.
A mímelni képtelen róna őszinte gyermeke volt Petőfi Sándor. Mire férfivá érett, a sívó föld sanyargatott fiainak pásztorává nőtte ki magát. Apostollá, ki a Haza karámjába terelgeti a Nemzet nyáját.
Ez a legfőbb örökségünk, amit ránk hagyott. A Haza és a Nemzet szeretete. Az utolsó lépé-sünkig, a végső cselekedetünkig, az örökre félbemaradó mondatunkig, a lelkünkkel Istenhez szálló, már ki sem mondott gondolatunkig. A Haza és a Nemzet egy. Isten kötötte össze, ember azt szét nem választhatja. Mindkettő csak ebben az egységben képes fennmaradni.
A Haza földjébe gyökerező Nemzet a nyelvétől és a hagyományaitól lesz magyar. Ahogyan vérünk-Urunk, a feltámadott Jézus mondá: gyümölcséről ismerszik meg a fa. Petőfi Sándor örökének ez is része. Ettől nyer értelmet minden, mi országunkban megtörténik a Nap alatt. Ám, mert egyszerre nem szeretheted minden nemzet-testvéredet, szeresd, becsüld és óvd a családodat! Idősödő szüleidet, zsendülő húgaidat és öcséidet, a jövővel jegyességben járó gyermekeidet! De ne másokat kizáróan szeresd őket! Ne szigeteljenek el ők Téged a többi honfitársaddal való sorsközösség megélésétől, hanem éppenséggel kössenek össze velük! A költő-óriás hagyta ránk ezt is.
S ha már dolgod így, becsülettel elvégezted, óvd meg közös kincsünket, a szabadságot! Csak egy urad legyen: Ő pedig az Isten! Hajts fejet az emberi nagyság előtt, de térded csak a Te-remtő előtt rogyjon meg! Erre tanítanak minket a Nép Költőjének versei, de élete is.
Sok víz lefolyt a Tiszán, mióta Petőfi Sándor kényszerűen elhagyta Kárpáthazát. Két gyilkos háború, forradalmak és még gyilkosabb kiegyezések halálos kaszája vágta rendre a jobb sorsra hivatott magyar életeket. Mérhetetlen véráldozatot követelt tőlünk ez a másfél évszázad. De a háborúk és forradalmak emberi veszteségénél is nagyobb csapás rajtunk az önkéntes kivándorlás sok hulláma. Politika által üldözött, vagy épp csak a sanyarú sorstól menekülő hazánk-fiai idegen földre mentek, babért találni. A távozásukkal ütött seb pedig itt sajog hazánk testén, fedetlenül, s lassacskán elszivárog rajta keresztül vérünk, éltető erőnk.
Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Ti nékünk nagyon hiányoztok! A mi hiányunk nem fáj néktek? Mindent megértünk – a na-gyobb darab kenyeret, az édesebb bort is. Helyette, cserébe, ha visszajönnétek, csak nagyon szerény kárpótlást adhatnánk, tudom. Felét az utolsó falás szikkadt kenyerünknek, egy kor-tyintás bort az üresen kotyogó kulacsunk aljából. Langyos is, savanyú is – azt mondanátok rá, hogy lőre. Talán az is. De én tudom, hogy megédesítené a testvéri szeretet, amivel átnyújtjuk Néktek! Aztán vigadnánk az egymásra találás örömén hajnalig – sírva, ahogy az magyarhoz illik.
A Hazát csak itt tudjuk építeni. Sok mindent megtanultunk már a keserű századok alatt, de egyet talán még nem: egymásért dolgozni. Soha nem volt könnyű, tudjuk mindannyian. Petőfi is rossz szakácsnak találta Magyarországot, akinek konyháján:
„Mig egyfelől boldog lakóid
Megfúlnak a bőség miatt:
Hát másfelől meg éhhalállal
Megy sírba sok szegény fiad.”
Azt mondjátok, elromlott itthon valami? Javítsuk ki! Úgy látjátok, hiányzik innét bármi? Alkossuk meg! Vélitek, hogy romos a tanya? Építsük újjá! Tegyük ezt együtt és itthon!
Kérditek, ki vagyok én, hogy ezt izenem néktek? A puszta fia vagyok, aki az árvuló puszta nevében az évezredes ígéretet ismétlem meg Felétek: elfelezzük Véletek az utolsó falat ko-miszkenyeret, a kulacs alján maradt vinkót is, s Rátok terítjük subánkat, ha fáznátok a magyar télben. Testvériesen megosztjuk mindazt, amit Isten nékünk adott. De ezt, mi, itthon-maradottak, önszántunkból röghöz-kötöttek, csak a magyar földön tudjuk megcselekedni Véletek.
A Költő hazatért!
Ti se késlekedjetek soká!
Hazavár Titeket a maradék nép, a folyam, a róna, fű, fa és virág.
Lesz itt még tavasz és lesz új nyár. Hazahív a cserebogár.
Sárga cserebogár…
Kucsora István Apró Juhász János
FVSZME rendes tag FVSZME elnök
A Maros-völgy őrzője Apó.Szöged-Csanád-(Ajtony)-Torontál- Őrzője
